Valamikor anyám gondozása közben örültem annak, amit csináltam, mert csinálhattam. Volt még kit gondozni. Ilyet éreztem akkor is, amikor a már eszméletlen apámat borotváltam az intenzív osztályon. Beszélgettünk róla a feleségemmel. Kimondta azt a szót, hogy veszteség. Ezt furcsa volt hallanom. Nem, nem a veszteség érzése volt bennem. De akkor mi? Ha valaki elveszíti a szülőjét, akkor mi más érzés áraszthatja el, mint a veszteség? De nem, a veszteség csak töredéke az érzéseimnek. Úgy érzem, hogy a fájdalmam eloldódik az anyám személyétől, valahol az emberi sors nagy pillanataihoz kapcsolódik, amikor ott vagyok, ahol lennem kell, ahol éppen véget ér valami fontos, valami meghatározó, például az anyám élete, vagy egy más fontos kapcsolat. És ebben a végetérésben támaszkodik meg a korábbi létezés. De ha ez a végetérés adja meg a keretét a megelőző létezésnek, akkor itt nincs értelme fájdalomról és veszteségről beszélni, hiszen a végetérés és a létezés egy. A végetérésben bomlik ki a megelőző létezés. És ami ilyenkor feszíti a mellkasomat, az nem a veszteség fájdalma, hanem az élet megsejtése, színről színre, és ez szép, és az Isten ajándéka, hogy mélyen élhetek és ezt érezhetem. Nekem ilyenkor jó, hogy sírok. „Ember vagyok; semmi, ami emberi, nem idegen tőlem”...
Read More
Legutóbbi hozzászólások