"jobb a világ"

Egyéb

Nem hiszik el, hogy milyen beteg vagyok

Nem hiszik el, hogy milyen beteg vagyok

Amikor eljöttem a betegtől, még sokáig dohogtam magamban. Doktor úr, nem hiszi el, hogy mennyire beteg vagyok! Már hogyne hittem volna el? Ez a foglalkozásom. Minden orvosi gondolatom ebből indul ki, hogy mi a beteg panasza. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem emlékszem rá, hogy valaha szándékosan szimulált volna valaki. Számomra nincs olyan opció, hogy a beteg be akarna csapni. Már hogyne hinném el, hogy beteg? Tudom, hogy tízszer súlyosabbnak éli meg az állapotát, mint hasonló baj esetén más tenné, de attól még a szenvedése is tízszeres. Valószínűleg a praxisom egyik legsúlyosabb állapotú betege ő, de az is lehet, hogy ő szenved egyenesen legtöbbet. Még, hogy nem hiszem el! Aztán más betegek is eszembe jutottak. Elkezdtem elképzelni ezt a lelkiállapotot, elgondolkoztam azon, hogy milyen érzés lehet, amikor valaki azt gondolja, hogy mások nincsenek tisztában az állapotával. Miért fontos valakinek, hogy a környezete – nem csak az orvosa, de a családtagok is – tisztában legyenek a szenvedése mértékével? Az természetes, hogy valaki elmondja a panaszait, vagy akár egy krónikus betegség esetén is tudomásul veszi a család a korlátokat, itt nem erre gondolok. Hanem arra, amikor ez már túl hangsúlyos, amikor már nem csak a panaszokról van szó, hanem arról, hogy elhiszik-e? A beteg és a környezete között ilyenkor egy különös harc alakul ki. A betegnek vannak panaszai, ami nem csak neki baj, hanem a vele együtt élőktől is áldozatot kíván. Ha ez tartósan fennáll, mindenki elfárad. Ha a vizsgálatok nem magyarázzák meg a panasz okát (egészen pontosan mindig lehet valamilyen elváltozást találni, csak általában arról van szó, hogy az elváltozások a panasz súlyosságát nem indokolják), akkor a családban felmerül, hogy vajon indokolt-e a sok panasz? És amit ritkán mondanak ki, de a levegőben van: indokolt-e akkor ez a sok hűhó, indokolt-e részükről ez a sok áldozatvállalás? Ekkor a betegnek elemi érdekévé válik, hogy a környezetével tudatosítsa, hogy milyen súlyos panaszai vannak. Figyeli hát a testét, tudatosít minden rezdülést, és az amúgy is gyenge tűrőképessége felmorzsolódik. Egyre mélyebbre süllyed a panaszokban, az orvosi vizsgálatok nem hoznak javulást, a környezet pedig egyre inkább kimerül és értetlen. Erre a beteg a panaszaival válaszol, és a fókuszba kerül, hogy elhiszik-e, hogy ő beteg, vagy nem? Itt van a harc, ez az ördögi kör. Ebből nem olyan könnyű kiszállni. Egyrészt a család nem hagyhatja magára a beteget. Másrészt, ha a panaszok hátterében nem derül ki az idők folyamán semmi látványos ok, akkor a betegnek sem könnyű arcvesztés nélkül „meggyógyulni”, hiszen akkor mivégre volt a sok éves hercehurca, szenvedés, ha csak ennyi volt az egész? Van, amikor a pszichoterapeutának is a balek szerepét szánják: egy ekkora problémáról, amekkorával már évek óta küzdök, nehogy egy külsős újat mondjon nekem! Most kellene egy jó befejezés, hogy mégis, mi a megoldás. De nem tudom. Az látszik, hogy ez a „hidd el – nem hiszem el” játszma káros. Elviszi a figyelmet a csatában szerzett sebekre. Holott valami sokkal mélyebb zavarral kellene foglalkozni. Általában a kevésbé beteg féltől várható, hogy az első lépést megtegye, így most a családtól. Az ő szempontjukból...

Read More

Ők tehetnek róla?

Ők tehetnek róla?

Beszélgettem egy Németországban dolgozó kollégával az intenzív osztályon kezelt súlyos állapotú koronavírusos betegeikről. Közben éreztem, hogy formálódik bennem egy kérdés, amit valahogy nehezen teszek fel. Félek feltenni. Van úgy, hogy az ember fél feltenni egy kérdést, amikor fél a választól. Hány évesek azok a német betegek? Hátha én még nem vagyok olyan idős. Volt valamilyen súlyos alapbetegségük? Hát akkor persze. Jólesik a lelkemnek, ha kiderül, hogy a bajoknak van oka. Pláne, ha ez az ok felróható. Ha valaki nem mos kezet, összevissza koslat a városban a járvány alatt, nem csoda, ha megbetegszik. Én betartom a szabályokat. Egy dohányos ne csodálkozzon, ha infarktust vagy tüdőrákot kap! Hátradőlök: én nem dohányzom. Mielőtt belelendülnék, elszégyellem magam. Felismerem, hogy ez az áldozathibáztatás nemtelen, ám igen elterjedt gyakorlata. Szexuális erőszak áldozata lett egy nő? Nem kellett volna éjszaka egyedül lófrálni. Kihívóan öltözködött. Csodálkozol? Elhajtjuk a földönfutó menekülteket. Még jó! Betegséget terjesztenek. El akarják pusztítani a civilizációnkat. Mi egy fejlett, békés kultúrához tartozunk. Értem én ezt az áldozathibáztatást, nem török pálcát felette. Hogy is jönnék én hozzá? Megvan ennek a pszichológiai nyeresége. Senki sem szeretne intenzív osztályon feküdni, infarktust kapni, erőszak áldozata, vagy menekült lenni. Szenvedni. Valahogyan el kellene ezt a félelmet hárítani! És az áldozathibáztatás, mint a valóságot meghamisító elhárító mechanizmus jót tesz a lelkemnek, mert azt a benyomást kelti bennem, hogy ezek a szenvedések valamilyen személyes, felróható hiba következményei. És így, ha én el tudom kerülni ezeket a hibákat, akkor logikus, hogy megvédhetem magam e fenyegetésektől. Csak távol kell magamat tartanom eme infernális világtól. Vagyunk mi, és vannak ők. Ekkora pszichológiai haszonért megéri csalni. Igen, ez egy könnyebb megoldás, mint szembenézni a ténnyel, hogy mi mindahányan csak mi vagyunk. Ők is mi vagyunk. És nincs igazság, nincs érdem, a sors vak, kiszolgáltatottak vagyunk. Csak azt az életet tölthetjük ki, amink van. Utóirat: Valaki tiltakozhat az ellen, hogy „nincs igazság, nincs érdem, a sors vak..”. Hogyhogy? Akkor lehet dohányozni, nem kell betartani a járványügyi szabályokat, úgyis mindegy? Dobjuk sutba az orvostudományt? Mind a két álláspont igaz, csak nem ugyanarra vonatkoznak. Mert a tudomány statisztikai jellegű, az én életem pedig egyéni jellegű. Egy konkrét példában lehet igaz, hogy egészséges életmóddal egy betegség bekövetkezésének a valószínűsége 30%-ról 2%-ra csökkenthető, ami hatalmas eredmény, és ezért mindent meg is kell tenni. De ha én beleesek a 2 százalékba, akkor az volt a...

Read More

Létezés és végetérés

Létezés és végetérés

Valamikor anyám gondozása közben örültem annak, amit csináltam, mert csinálhattam. Volt még kit gondozni. Ilyet éreztem akkor is, amikor a már eszméletlen apámat borotváltam az intenzív osztályon. Beszélgettünk róla a feleségemmel. Kimondta azt a szót, hogy veszteség. Ezt furcsa volt hallanom. Nem, nem a veszteség érzése volt bennem. De akkor mi? Ha valaki elveszíti a szülőjét, akkor mi más érzés áraszthatja el, mint a veszteség? De nem, a veszteség csak töredéke az érzéseimnek. Úgy érzem, hogy a fájdalmam eloldódik az anyám személyétől, valahol az emberi sors nagy pillanataihoz kapcsolódik, amikor ott vagyok, ahol lennem kell, ahol éppen véget ér valami fontos, valami meghatározó, például az anyám élete, vagy egy más fontos kapcsolat. És ebben a végetérésben támaszkodik meg a korábbi létezés. De ha ez a végetérés adja meg a keretét a megelőző létezésnek, akkor itt nincs értelme fájdalomról és veszteségről beszélni, hiszen a végetérés és a létezés egy. A végetérésben bomlik ki a megelőző létezés. És ami ilyenkor feszíti a mellkasomat, az nem a veszteség fájdalma, hanem az élet megsejtése, színről színre, és ez szép, és az Isten ajándéka, hogy mélyen élhetek és ezt érezhetem. Nekem ilyenkor jó, hogy sírok. „Ember vagyok; semmi, ami emberi, nem idegen tőlem”...

Read More

Az igaz szerelem

A bejegyzés olvasásához kattintson ide!

Read More

Háromkerekű bicikli a rendelőben

Háromkerekű bicikli a rendelőben

Az írás elolvasásához kattints ide!

Read More

Idős szülő és a gyermeke

az írás ide kattintva olvasható el

Read More
Linkek partnereinktől