"jobb a világ"

Egyéb

“Bezzeg, ha Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül!”

Az én generációm azonnal érti ezt a mondatot, mert Mézga Gézáné Paulát és családját több évtized távlatából is jól ismerjük. Akkor még mindenki ugyanazt a tv csatornát nézte. De nem tudom, hogy legújabb korunkban jelen van-e ez a sorozat valahol a médiában. Ezért a biztonság kedvéért leírom, hogy Mézgáék tipikus magyar családként sok estén keresztül csetlenek-botlanak a mágikus valóságban, tükröt tartva elénk, és mi vígan röhögtünk a „rímhányó Romhányi” szövegén. Vagyis magunkon. Na, az epizódok végén rendszeresen elhangzott Paulától, hogy bezzeg, ha ő annak idején Hufnágel Pistihez ment volna feleségül, akkor biztosan nem esett volna meg vele az, ami éppen megesett. És azt hiszem, mindenki rá tud ismerni a saját életének nagy döntéseire, amiket viszont remélhetően nem bánt meg, mint szegény Paula. Sőt engem az a megtiszteltetés szokott érni, hogy munkámból kifolyólag éppen a nagy döntés időszakában osztják meg velem az emberek a sorsukat. Tanúja lehetek a folyamatnak. És ahogyan öregszem, és egyre többet látok, az a benyomásom kezd kialakulni, mintha nem is azok lennének a nagy döntések, amik éppen annak látszanak. Már olyan értelemben, hogy azok határoznák meg az ember boldogságát. Persze vannak, mert lehet részegen úgy dönteni, hogy mégis vezet autót, aztán meg elüt valakit. De ritkaság az, hogy egyetlen döntés ilyen meghatározó jelentőségűnek bizonyuljon. Paulának például, mint tudjuk, annakidején komoly dilemmát okozott, hogy Mézga Gézának, vagy Hufnágel Pistinek adja-e a kezét. Pedig attól függetlenül, hogy melyiket választja, feltétlenül szembejött a következő kérdés, hogy vacsora után ki mosogat? Sőt: egyáltalán muszáj-e minden este elmosogatni, vagy megvárhatja a mosatlan a reggelt? Aztán újabb döntés elé került Paula, amikor – ismét csak attól függetlenül, hogy Géza, vagy Pisti ül-e mellette az autóban – a határon kiderül, hogy otthon maradt az útlevele. Dönthet úgy, hogy méltósággal viseli a bosszúságot, de egy hibáztatás keretében le is szedheti Géza/Pisti fejéről a hajat. Aztán ott vannak az anyósáék. És a szexről még nem is beszéltünk, és a gyermekek sem születtek még meg. Pedig utána jön csak még a gyermeknevelés. Szóval úgy néz ki, hogy a nagy döntést még számtalan látszólag kis döntés követi. És sok lúd disznót győz, a sok kis döntés bármelyik nagy döntésből csinálhat jót is, rosszat is. Mert állandóan dönteni kell, kikerülhetetlenül, ha nem dönt az ember, azzal is dönt. Eredményhirdetés pedig csak a végén van. Vagy a halál után. Vagy akkor sem. Úgyhogy nincs aranytojást tojó tyúk, csak sok közönséges tyúk van, amiket minden nap meg kell...

Read More

Ki vagyok én?

László legyen egy 41 éves családos férfi. Több pszichoterápiás ülésből konstruált beszélgetés. Terapeuta: Eddig beszéltünk a szorongásairól és az otthoni konfliktusokról. Milyen más problémát kellene még szóba hozni? László: A vállalkozásom. Nem megy jól. T. Mi vele a baj? L. Hát tulajdonképpen meg lehet élni belőle, de azt hittem, hogy jövedelmezőbb lesz. Látszik, hogy nincs benne több. A feleségem is közalkalmazott, csak a fizetése van. T. És most nehéz körülmények között élnek? L. Nem, azt nem lehet mondani, végülis mindenünk megvan. T. Akkor mi a probléma? L. Például az, hogy nincs számottevő megtakarításunk. Nincs biztonságunk. Meg azért lenne még helye a pénznek. Ez egyébként nem is a feleségem problémája, ő kiegyezik ennyivel is. T. Akkor, ha jól értem, az igazi probléma az, hogy a család anyagilag állhatna jobban is. Ez stresszeli önt. L. Igen. T. Azt honnan tudja, hogy a családnak anyagilag hogyan kellene állnia? L. Ezt hogy érti? T. Csak szeretném minél jobban megérteni a gondolatait. Ha az ember el akar érni valamit, akkor általában valahonnan csak megtudta, hogy mi az a valami. L. Hogy honnan? Érzi azt az ember. Például össze tudom magunkat hasonlítani másokkal. Az ismerőseinkkel. T. Igen. Ez természetes. És mi jön ki az összehasonlításból? L. Nézze, azért sokakon látszik, hogy hogyan élnek. Autómárkák, lakások – nem kell részleteznem, nyilván Ön is tudja. Csak szét kell nézni a városban. T. Persze. Hogyne. De most ahogy kezdem elképzelni a helyzetét, adja magát logikailag az a szempont, hogy nyilván vannak többen is, akik Önöktől rosszabb körülmények között élnek. Hogyan dönti el, hogy magukat a jobb módúakhoz, vagy a rosszabb módban élőkhöz hasonlítja? Egyébként nehogy azt higgye, hogy szerintem baj, ha a jobbmódúakhoz viszonyítja magukat, csak szeretném megismerni a gondolkodását. L. Hogy hogy döntöm el, hogy a jobbmódúakhoz vagy a szegényebbekhez viszonyítom-e magunkat? Sehogy, ezt nem kell eldönteni, magától megy. T. Jó, tényleg, igaza van, az ilyesmit az ember nem szándékosan dönti el. De most, ha már ez a kétféle döntési lehetőség felmerült, utólag, tudatosan, hogy indokolná meg a választását? L. Hát nem tudom. Adja magát. Az ilyesmin nem gondolkozik az ember. Én egy törekvő típus vagyok. Talán ezért. Azt nézem, hol van előre. Ebben is különbözünk a feleségemmel. Ő elégedett. T. És hogy lett magából ilyen törekvő ember? L. Nem tudom. Talán a családból. Most, hogy elgondolkodom, apám volt ilyen. Neki semmi sem volt jó, szigorú volt, féltem tőle. T. Várjunk egy kicsit, akkor most hadd foglaljam össze, jól értettem-e? Tehát Önnek komoly stresszt okoz az anyagi helyzetük, mert elégedetlen vele. Itt nem valamilyen komolyabb nélkülözésről van azért szó, hanem azért elégedetlen, mert az Önöktől gazdagabb emberekhez viszonyítja magukat. És ez azzal függ össze, hogy a családjából egy felfelé törekvő mentalitást hozott magával, főleg az apjától ered ez, akivel egyébként időnként feszült volt a kapcsolata. L. Igen, erről van szó, annyit tennék hozzá, hogy apámmal a mai napig nem vagyok jóban. T. Köszönöm, és most megpróbálok egy kicsit mélyebbre menni, figyelje, hogy igaz-e, amit mondok! Ha egy kicsit távolabbról nézem a helyzetét, akkor azt látom, hogy Önt...

Read More

Nem hiszik el, hogy milyen beteg vagyok

Nem hiszik el, hogy milyen beteg vagyok

Amikor eljöttem a betegtől, még sokáig dohogtam magamban. Doktor úr, nem hiszi el, hogy mennyire beteg vagyok! Már hogyne hittem volna el? Ez a foglalkozásom. Minden orvosi gondolatom ebből indul ki, hogy mi a beteg panasza. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem emlékszem rá, hogy valaha szándékosan szimulált volna valaki. Számomra nincs olyan opció, hogy a beteg be akarna csapni. Már hogyne hinném el, hogy beteg? Tudom, hogy tízszer súlyosabbnak éli meg az állapotát, mint hasonló baj esetén más tenné, de attól még a szenvedése is tízszeres. Valószínűleg a praxisom egyik legsúlyosabb állapotú betege ő, de az is lehet, hogy ő szenved egyenesen legtöbbet. Még, hogy nem hiszem el! Aztán más betegek is eszembe jutottak. Elkezdtem elképzelni ezt a lelkiállapotot, elgondolkoztam azon, hogy milyen érzés lehet, amikor valaki azt gondolja, hogy mások nincsenek tisztában az állapotával. Miért fontos valakinek, hogy a környezete – nem csak az orvosa, de a családtagok is – tisztában legyenek a szenvedése mértékével? Az természetes, hogy valaki elmondja a panaszait, vagy akár egy krónikus betegség esetén is tudomásul veszi a család a korlátokat, itt nem erre gondolok. Hanem arra, amikor ez már túl hangsúlyos, amikor már nem csak a panaszokról van szó, hanem arról, hogy elhiszik-e? A beteg és a környezete között ilyenkor egy különös harc alakul ki. A betegnek vannak panaszai, ami nem csak neki baj, hanem a vele együtt élőktől is áldozatot kíván. Ha ez tartósan fennáll, mindenki elfárad. Ha a vizsgálatok nem magyarázzák meg a panasz okát (egészen pontosan mindig lehet valamilyen elváltozást találni, csak általában arról van szó, hogy az elváltozások a panasz súlyosságát nem indokolják), akkor a családban felmerül, hogy vajon indokolt-e a sok panasz? És amit ritkán mondanak ki, de a levegőben van: indokolt-e akkor ez a sok hűhó, indokolt-e részükről ez a sok áldozatvállalás? Ekkor a betegnek elemi érdekévé válik, hogy a környezetével tudatosítsa, hogy milyen súlyos panaszai vannak. Figyeli hát a testét, tudatosít minden rezdülést, és az amúgy is gyenge tűrőképessége felmorzsolódik. Egyre mélyebbre süllyed a panaszokban, az orvosi vizsgálatok nem hoznak javulást, a környezet pedig egyre inkább kimerül és értetlen. Erre a beteg a panaszaival válaszol, és a fókuszba kerül, hogy elhiszik-e, hogy ő beteg, vagy nem? Itt van a harc, ez az ördögi kör. Ebből nem olyan könnyű kiszállni. Egyrészt a család nem hagyhatja magára a beteget. Másrészt, ha a panaszok hátterében nem derül ki az idők folyamán semmi látványos ok, akkor a betegnek sem könnyű arcvesztés nélkül „meggyógyulni”, hiszen akkor mivégre volt a sok éves hercehurca, szenvedés, ha csak ennyi volt az egész? Van, amikor a pszichoterapeutának is a balek szerepét szánják: egy ekkora problémáról, amekkorával már évek óta küzdök, nehogy egy külsős újat mondjon nekem! Most kellene egy jó befejezés, hogy mégis, mi a megoldás. De nem tudom. Az látszik, hogy ez a „hidd el – nem hiszem el” játszma káros. Elviszi a figyelmet a csatában szerzett sebekre. Holott valami sokkal mélyebb zavarral kellene foglalkozni. Általában a kevésbé beteg féltől várható, hogy az első lépést megtegye, így most a családtól. Az ő szempontjukból...

Read More

Ők tehetnek róla?

Ők tehetnek róla?

Beszélgettem egy Németországban dolgozó kollégával az intenzív osztályon kezelt súlyos állapotú koronavírusos betegeikről. Közben éreztem, hogy formálódik bennem egy kérdés, amit valahogy nehezen teszek fel. Félek feltenni. Van úgy, hogy az ember fél feltenni egy kérdést, amikor fél a választól. Hány évesek azok a német betegek? Hátha én még nem vagyok olyan idős. Volt valamilyen súlyos alapbetegségük? Hát akkor persze. Jólesik a lelkemnek, ha kiderül, hogy a bajoknak van oka. Pláne, ha ez az ok felróható. Ha valaki nem mos kezet, összevissza koslat a városban a járvány alatt, nem csoda, ha megbetegszik. Én betartom a szabályokat. Egy dohányos ne csodálkozzon, ha infarktust vagy tüdőrákot kap! Hátradőlök: én nem dohányzom. Mielőtt belelendülnék, elszégyellem magam. Felismerem, hogy ez az áldozathibáztatás nemtelen, ám igen elterjedt gyakorlata. Szexuális erőszak áldozata lett egy nő? Nem kellett volna éjszaka egyedül lófrálni. Kihívóan öltözködött. Csodálkozol? Elhajtjuk a földönfutó menekülteket. Még jó! Betegséget terjesztenek. El akarják pusztítani a civilizációnkat. Mi egy fejlett, békés kultúrához tartozunk. Értem én ezt az áldozathibáztatást, nem török pálcát felette. Hogy is jönnék én hozzá? Megvan ennek a pszichológiai nyeresége. Senki sem szeretne intenzív osztályon feküdni, infarktust kapni, erőszak áldozata, vagy menekült lenni. Szenvedni. Valahogyan el kellene ezt a félelmet hárítani! És az áldozathibáztatás, mint a valóságot meghamisító elhárító mechanizmus jót tesz a lelkemnek, mert azt a benyomást kelti bennem, hogy ezek a szenvedések valamilyen személyes, felróható hiba következményei. És így, ha én el tudom kerülni ezeket a hibákat, akkor logikus, hogy megvédhetem magam e fenyegetésektől. Csak távol kell magamat tartanom eme infernális világtól. Vagyunk mi, és vannak ők. Ekkora pszichológiai haszonért megéri csalni. Igen, ez egy könnyebb megoldás, mint szembenézni a ténnyel, hogy mi mindahányan csak mi vagyunk. Ők is mi vagyunk. És nincs igazság, nincs érdem, a sors vak, kiszolgáltatottak vagyunk. Csak azt az életet tölthetjük ki, amink van. Utóirat: Valaki tiltakozhat az ellen, hogy „nincs igazság, nincs érdem, a sors vak..”. Hogyhogy? Akkor lehet dohányozni, nem kell betartani a járványügyi szabályokat, úgyis mindegy? Dobjuk sutba az orvostudományt? Mind a két álláspont igaz, csak nem ugyanarra vonatkoznak. Mert a tudomány statisztikai jellegű, az én életem pedig egyéni jellegű. Egy konkrét példában lehet igaz, hogy egészséges életmóddal egy betegség bekövetkezésének a valószínűsége 30%-ról 2%-ra csökkenthető, ami hatalmas eredmény, és ezért mindent meg is kell tenni. De ha én beleesek a 2 százalékba, akkor az volt a...

Read More

Létezés és végetérés

Létezés és végetérés

Valamikor anyám gondozása közben örültem annak, amit csináltam, mert csinálhattam. Volt még kit gondozni. Ilyet éreztem akkor is, amikor a már eszméletlen apámat borotváltam az intenzív osztályon. Beszélgettünk róla a feleségemmel. Kimondta azt a szót, hogy veszteség. Ezt furcsa volt hallanom. Nem, nem a veszteség érzése volt bennem. De akkor mi? Ha valaki elveszíti a szülőjét, akkor mi más érzés áraszthatja el, mint a veszteség? De nem, a veszteség csak töredéke az érzéseimnek. Úgy érzem, hogy a fájdalmam eloldódik az anyám személyétől, valahol az emberi sors nagy pillanataihoz kapcsolódik, amikor ott vagyok, ahol lennem kell, ahol éppen véget ér valami fontos, valami meghatározó, például az anyám élete, vagy egy más fontos kapcsolat. És ebben a végetérésben támaszkodik meg a korábbi létezés. De ha ez a végetérés adja meg a keretét a megelőző létezésnek, akkor itt nincs értelme fájdalomról és veszteségről beszélni, hiszen a végetérés és a létezés egy. A végetérésben bomlik ki a megelőző létezés. És ami ilyenkor feszíti a mellkasomat, az nem a veszteség fájdalma, hanem az élet megsejtése, színről színre, és ez szép, és az Isten ajándéka, hogy mélyen élhetek és ezt érezhetem. Nekem ilyenkor jó, hogy sírok. „Ember vagyok; semmi, ami emberi, nem idegen tőlem”...

Read More

Az igaz szerelem

A bejegyzés olvasásához kattintson ide!

Read More
Linkek partnereinktől