Nem hiszik el, hogy milyen beteg vagyok

Amikor eljöttem a betegtől, még sokáig dohogtam magamban.

• Doktor úr, nem hiszi el, hogy mennyire beteg vagyok!

Már hogyne hittem volna el? Ez a foglalkozásom. Minden orvosi gondolatom ebből indul ki, hogy mi a beteg panasza. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem emlékszem rá, hogy valaha szándékosan szimulált volna valaki. Számomra nincs olyan opció, hogy a beteg be akarna csapni. Már hogyne hinném el, hogy beteg? Tudom, hogy tízszer súlyosabbnak éli meg az állapotát, mint hasonló baj esetén más tenné, de attól még a szenvedése is tízszeres. Valószínűleg a praxisom egyik legsúlyosabb állapotú betege ő, de az is lehet, hogy ő szenved egyenesen legtöbbet.

Még, hogy nem hiszem el!

Aztán más betegek is eszembe jutottak. Elkezdtem elképzelni ezt a lelkiállapotot, elgondolkoztam azon, hogy milyen érzés lehet, amikor valaki azt gondolja, hogy mások nincsenek tisztában az állapotával.

Miért fontos valakinek, hogy a környezete – nem csak az orvosa, de a családtagok is – tisztában legyenek a szenvedése mértékével? Az természetes, hogy valaki elmondja a panaszait, vagy akár egy krónikus betegség esetén is tudomásul veszi a család a korlátokat, itt nem erre gondolok. Hanem arra, amikor ez már túl hangsúlyos, amikor már nem csak a panaszokról van szó, hanem arról, hogy elhiszik-e?

A beteg és a környezete között ilyenkor egy különös harc alakul ki. A betegnek vannak panaszai, ami nem csak neki baj, hanem a vele együtt élőktől is áldozatot kíván. Ha ez tartósan fennáll, mindenki elfárad. Ha a vizsgálatok nem magyarázzák meg a panasz okát (egészen pontosan mindig lehet valamilyen elváltozást találni, csak általában arról van szó, hogy az elváltozások a panasz súlyosságát nem indokolják), akkor a családban felmerül, hogy vajon indokolt-e a sok panasz? És amit ritkán mondanak ki, de a levegőben van: indokolt-e akkor ez a sok hűhó, indokolt-e részükről ez a sok áldozatvállalás? Ekkor a betegnek elemi érdekévé válik, hogy a környezetével tudatosítsa, hogy milyen súlyos panaszai vannak. Figyeli hát a testét, tudatosít minden rezdülést, és az amúgy is gyenge tűrőképessége felmorzsolódik. Egyre mélyebbre süllyed a panaszokban, az orvosi vizsgálatok nem hoznak javulást, a környezet pedig egyre inkább kimerül és értetlen. Erre a beteg a panaszaival válaszol, és a fókuszba kerül, hogy elhiszik-e, hogy ő beteg, vagy nem? Itt van a harc, ez az ördögi kör.

Ebből nem olyan könnyű kiszállni. Egyrészt a család nem hagyhatja magára a beteget. Másrészt, ha a panaszok hátterében nem derül ki az idők folyamán semmi látványos ok, akkor a betegnek sem könnyű arcvesztés nélkül „meggyógyulni”, hiszen akkor mivégre volt a sok éves hercehurca, szenvedés, ha csak ennyi volt az egész? Van, amikor a pszichoterapeutának is a balek szerepét szánják: egy ekkora problémáról, amekkorával már évek óta küzdök, nehogy egy külsős újat mondjon nekem!

Most kellene egy jó befejezés, hogy mégis, mi a megoldás. De nem tudom.

Az látszik, hogy ez a „hidd el – nem hiszem el” játszma káros. Elviszi a figyelmet a csatában szerzett sebekre. Holott valami sokkal mélyebb zavarral kellene foglalkozni. Általában a kevésbé beteg féltől várható, hogy az első lépést megtegye, így most a családtól. Az ő szempontjukból érdemes átértékelni a helyzetet, és megérteni, hogy a beteg tényleg nagyon szenved. Ez nem jelenti azt, hogy tudnak is neki segíteni, de az, hogy felfogják, hogy a beteg szenved, sokat jelent. Így talán kerül a betegnek energiája szembenéznie a saját sorsával. Végülis ez az ő igazi feladata.