Beszélgettem egy Németországban dolgozó kollégával az intenzív osztályon kezelt súlyos állapotú koronavírusos betegeikről. Közben éreztem, hogy formálódik bennem egy kérdés, amit valahogy nehezen teszek fel. Félek feltenni. Van úgy, hogy az ember fél feltenni egy kérdést, amikor fél a választól.
Hány évesek azok a német betegek?
Hátha én még nem vagyok olyan idős.
Volt valamilyen súlyos alapbetegségük?
Hát akkor persze.
Jólesik a lelkemnek, ha kiderül, hogy a bajoknak van oka. Pláne, ha ez az ok felróható. Ha valaki nem mos kezet, összevissza koslat a városban a járvány alatt, nem csoda, ha megbetegszik. Én betartom a szabályokat.
Egy dohányos ne csodálkozzon, ha infarktust vagy tüdőrákot kap! Hátradőlök: én nem dohányzom.
Mielőtt belelendülnék, elszégyellem magam. Felismerem, hogy ez az áldozathibáztatás nemtelen, ám igen elterjedt gyakorlata.
Szexuális erőszak áldozata lett egy nő? Nem kellett volna éjszaka egyedül lófrálni. Kihívóan öltözködött. Csodálkozol?
Elhajtjuk a földönfutó menekülteket. Még jó! Betegséget terjesztenek. El akarják pusztítani a civilizációnkat. Mi egy fejlett, békés kultúrához tartozunk.
Értem én ezt az áldozathibáztatást, nem török pálcát felette. Hogy is jönnék én hozzá? Megvan ennek a pszichológiai nyeresége. Senki sem szeretne intenzív osztályon feküdni, infarktust kapni, erőszak áldozata, vagy menekült lenni. Szenvedni. Valahogyan el kellene ezt a félelmet hárítani! És az áldozathibáztatás, mint a valóságot meghamisító elhárító mechanizmus jót tesz a lelkemnek, mert azt a benyomást kelti bennem, hogy ezek a szenvedések valamilyen személyes, felróható hiba következményei. És így, ha én el tudom kerülni ezeket a hibákat, akkor logikus, hogy megvédhetem magam e fenyegetésektől. Csak távol kell magamat tartanom eme infernális világtól. Vagyunk mi, és vannak ők.
Ekkora pszichológiai haszonért megéri csalni.
Igen, ez egy könnyebb megoldás, mint szembenézni a ténnyel, hogy mi mindahányan csak mi vagyunk. Ők is mi vagyunk. És nincs igazság, nincs érdem, a sors vak, kiszolgáltatottak vagyunk. Csak azt az életet tölthetjük ki, amink van.
Utóirat:
Valaki tiltakozhat az ellen, hogy „nincs igazság, nincs érdem, a sors vak..”. Hogyhogy? Akkor lehet dohányozni, nem kell betartani a járványügyi szabályokat, úgyis mindegy? Dobjuk sutba az orvostudományt?
Mind a két álláspont igaz, csak nem ugyanarra vonatkoznak.
Mert a tudomány statisztikai jellegű, az én életem pedig egyéni jellegű.
Egy konkrét példában lehet igaz, hogy egészséges életmóddal egy betegség bekövetkezésének a valószínűsége 30%-ról 2%-ra csökkenthető, ami hatalmas eredmény, és ezért mindent meg is kell tenni. De ha én beleesek a 2 százalékba, akkor az volt a sorsom.
Legutóbbi hozzászólások